1914 nyarán a tervezett két légió, a Keleti és a Nyugati helyett csak az utóbbi alakult meg. A Nyugati Légió folyamatosan növekvő hadereje hamarosan már ezredet alkotott, amelynek élére Józef Piłsudski állt. Ebbe az alakulatba is újabb és újabb önkéntesek jelentkeztek, így 1914 december közepén Piłsudski létrehozta a Lengyel Légiók I. Dandárát.

Közben az 1914 szeptemberében megalakult új légiós ezredeket – a másodikat és a harmadikat – az osztrák parancsnokság átküldte a Keleti-Kárpátok területére, ahol ősszel és télen rendkívül kemény küzdelmek folytak. 1915 májusában ezekből az ezredekből jött létre a Kárpáti Dandárnak is nevezett II. Dandár. Ugyanebben az időszakban keletkezett a III. Dandár is a IV. és VI. Gyalogosezred összevonásából.

A három dandár csak 1915 októberében találkozott egymással, amikor a volhíniai frontra vezényelték őket. Összlétszámuk ekkor kb. 16,5 ezer volt. 1916 közepén a dandárok hivatalosan is az osztrák-magyar seregek mellett harcoló Lengyel Segédhadtest részévé váltak, később pedig Lengyel Fegyveres Erő néven Németország mellett álltak ki.

1917 júliusában kitört az ún. esküválság – az I. és III. Dandár katonái nem akartak felesküdni a német császárra. A légiósok egy részét internálták, Piłsudskit a magdeburgi börtönbe vetették, a Galíciából érkezett többi katonát pedig az osztrák-magyar hadseregbe sorozták be. A II. Dandár tagjainak jó része felesküdött ugyan, ám amikor 1918 februárjában a központi államok a breszt-litovszki tárgyalások értelmében Chełm környékét a születőben lévő Ukrajnának ítélték, a dandár tagjai Rarancsa mellett szembefordultak az osztrák haderőkkel, és a frontot áttörve elindultak, hogy csatlakozzanak az oroszországi lengyel alakulatokhoz. A lengyel légiók hőstörténete csúfos véget ért, amit a II. Köztársaság hatalmi elitje igyekezett eltusolni – igaz, az elitréteg nagy része maga is légiós múlttal rendelkezett.